Sziasztok!
Ez most már tényleg a legeslegutolsó rész. Bár befejezhettük volna az esküvővel és sokan írtátok, hogy elég nagyot ugrottunk az időben, de mindennek az volt a célja, hogy bebizonyítsuk, igen is létezik „Igaz szerelem”, ami öröké tart!
Engedjétek meg, hogy most egy kis személyes élmény osszunk meg veletek, a történethez kapcsolódóan…
Amikor az Epilógust írtuk, szó sem volt arról, hogy két rész lesz belőle! De mivel, most már köztudott, hogy az 1. rész elég drámaian ért véget, ezért arra gondoltunk, hogy egy kicsit csigázzuk az idegeiteket és így két rész született.
A mai részben viszont fény derül már egy régóta titkolt tárgy hollétére.
És mivel ma péntek 13-a van, nem tudhatjuk, miként végződik a történet. Mit tartogat a jövő?
Nagyon várjuk a kommenteket, nem csak a mai rész, hanem az egész történettel kapcsolatban! :D
Jó olvasást kíván a két szerző: Csilla & Ivett2. rész
Robert állt előttem. Az arckifejezése egyből elárulta, tökéletesen tisztában van vele, miért viselkedem így.
- Megmagyarázom!
Leült mellém az ágyra, majd a kezem után nyúl, amit én egy határozott mozdulattal elrántottam előle.
- Hallgatlak. – szűrtem a fogaim közt, még mindig a könnyeimmel kűzködve.
Lassan visszahúzta maga mellé a kezét, miközben én a háttámlának támaszkodva vártam, hogy beszélni kezdjen.
- Júliusban, mikor Te már egy hónapja kómában feküdtél, elmentem hozzátok. Kibírhatatlannak éreztem a hiányod és szükségem volt valamire belőled… A szobádban, az ágy alatt találtam a naplót… beleolvastam. Tudtam mit teszek és azt is, hogy nem helyes, de azokban a napokban elképesztően sokat segített. Mindent sokkal könnyebbnek éreztem, mintha ott lettél volna velem! Aztán elvesztetted az emlékeidet és nekem abban az időben megint nagy szükségem lett rá. És… az utóbbi években teljesen megfeledkeztem róla. Tia, sajnálom! Tudom, mennyit jelenthet ez a könyv Neked. Remélem, azért meg fogod bocsájtani ezt Nekem!
Nem válaszoltam. Egyre csak az előbb kimondott szavai jártak az eszemben. Nagyon meghatott az, amit mondott és igazából egyáltalán nem haragudtam rá. Mégsem bírtam megszólalni…
Hatalmas fájdalom nyilallt belém, mikor Lilly belerúgott a hasamba. A rúgások egyre sűrűbben követték egymást, majd a fájdalom is kezdett elviselhetetlen lenni. Aztán erős összehúzódások társultak hozzá.
Mély levegőt vettem, majd hosszan kifújtam. Rob rám emelte a tekintetét, én pedig végre megszólaltam:
- Be… kell mennünk… a kórházba! – mondtam szaggatottan, az egyre gyorsabbodó légzés miatt.
Rob felsegített az ágyról, lassan le a lépcsőn, aztán leültettet a konyhában, amíg Ő lehozta az emeletről a bőröndöt, amit már napokkal ezelőtt összekészítettem. Tudtam, hogy hamarosan sor kerül erre, reggel mégsem gondoltam volna, hogy pont ma fogok szülni. Valószínűleg az iménti idegesség is felgyorsította a folyamatot.
Robert végigszáguldott az utcákon, hogy minél előbb a kórházba lehessünk.
A fájások egyre erősebé váltak és néha elhagyta a számat egy-egy „Aú!” felkiáltás. Rob fogta a kezem és engedte, hogy ilyenkor megszorítsam az övét. Lilly rúgási nem csillapodtak… a fájdalom átjárta az egész testem és én elvesztettem az eszméletem.
***
Rob szemszöge
A tekintetemet az útra szegeztem. Gyorsan vezettem, hogy a lehető leghamarabb a kórházba érjünk. Fájt arra gondolnom, hogy Tiának most mennyire rossz lehet! A zihálása és a fájdalmas kiáltásai, csak megerősítettek ebben.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szorítása elernyed és alig hallom a levegővételét. Épp leállítottam a kocsit a parkolóban, mikor rájöttem, Tia nincs magánál.
Gyorsan kerítettem egy nővért. Elmondtam, hogy mi történt. Azonnal kerestek egy orvost és Tiát egy hordágyon a vizsgálóba vitték. A szoba előtti helységben járkáltam fel s alá, és türelmetlenül vártam, hogy valaki biztosítson a felől: Tia és a lányom jól van.
Talán egy óra is eltelhetett, mire egy orvos lépett ki az ajtón.
- Mr. Pattinson?
- Igen? – néztem kérdőn a doktorra.
- A feleségénél komplikációk léptek fel. Azonnal meg kell műtenünk!
- De ugye mindketten jól vannak?
- Egyelőre csak annyit mondhatok, mindent meg fogunk tenni értük! – azzal elfordult tőlem és a műtő felé indult, ahová az imént tolták át Tiát.
Órákig ültem magam elé meredve a váróteremben. Féltem. Féltem attól, hogy mi lesz Tiával és mi lesz Lillyvel. Egyiküket sem akarom elveszíteni! Egyszerűen nem tudom elképzelni nélkülük az életemet. Bár Lillyt még nem ismerem, biztos vagyok benne, hogy csodálatos ember válik belőle.
Míg várakoztam, felhívtam Laurent. Értesítettem a történtekről és megkértem, hogy vigye el magukhoz Adamet, míg mi a kórházban vagyunk.
Amint leraktam a telefont, az orvos állt meg előttem.
- Hogy vannak? – kérdeztem idegesen.
- Egészséges kislánya született. Hamarosan láthatja is! A felesége viszont még mindig nem tért magához és ez most már kezd aggasztóvá válni.
- Láthatom?
- Még nem! Ígérem szólni, fogok, ha már többet tudunk. – indult el.
- Várjon! Nem tudja, mi okozhatta az eszméletvesztést?
- Tudja, a szülés előbb indult el, mint kellett volna. Ezt elősegíthette valamilyen sokkhatás… ennél többet én sem tudok! Most viszont mennem kell!
Nem sokkal később egy nővér jelent meg mellettem, kezében egy kisbabával. Megkért, hogy kövessem. Egy szobába vezetett, ami eddig még teljesen üresen állt.
- Ez lesz a felesége kórterme. Addig itt megvárhatja! – mondta, miközben közelebb lépett hozzám. - Ő, itt a kislánya! Fogja csak meg!
Lassan átvettem a kezembe a lányom. Óvatosan megtámasztottam a fejét a karommal. Annyira kicsi volt… és gyönyörű
- Mi a neve? – kérdezte a nővér.
- Lillyan Pattinson. – válaszoltam meghatottan.
A tekintetemet újra Lillyre szegeztem, és alaposan megnéztem minden egyes részletét. Az arca hihetetlenül selymesnek és puhának tűnt. Nagy szürkéskék szemeivel olyan volt, mintha engem nézne. Apró teste, még apróbb kezekben és lábakban végződött. Elképesztően pici volt. Ő a legcsodálatosabb kislány, akit valaha láttam… és ekkor egy szörnyű gondolat futott át az agyamon: mi van, ha Tia nem lehet része ennek a csodának?
Az egészről csakis én tehetek! Minden azzal az átkozott naplóval kezdődött!
Miért, miért, miért?
Az ajtó nyitódása rántott vissza a valóságba. Tiát hozták be a szobába, még mindig eszméletlenül.
Mikor már csak hárman maradtunk, leültem az ágy mellé, és a kezét az enyémbe kulcsoltam…
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el… Talán elszundíthattam, mert kinyitva a szemem egyből Tiával találtam szemben magam. A karjai közt Lillyt tartotta és az arca olyan boldogságot tükrözött, amit eddig sosem láttam.
- Szia! – szóltam egyszerűen, holott tudtam, nem ez a legmegfelelőbb szó, amit mondhatnék.
- Szia! – viszonozta, egy mosoly kíséretében.
- Tia, én annyira sajnálom…
- Sss! – rakta a számra az egyik ujját. – Semmi baj, megértelek! Már elmagyaráztad, miért csináltad és nekem ez éppen elég! Most csak az a fontos, hogy mindannyian jól vagyunk! Minden tökéletes lesz, és mi leszünk a legboldogabb család a világon…
The EndLillyan Pattinson :)
Mielőtt bárki szeme felcsillanna, hogy valamilyen formában folytatjuk a történetet, azt el kell keserítenem. 
.jpg)
